A futam

Elgondolkozva nézlek kicsi gombszemeimmel. Eljut vajon a tudatodig, hogy ott ülök veled szemben?
Most nem vagy egy szépség. Sőt. Egészen egyedülállóan csúnyának mondanálak. De azt nagyon jól csinálod. Úgy értem, elképesztően különlegesnek tűnsz csúnyaként. Mintha a világon semmi más dolgod nem lenne, csak utálni magad. Mindenért. Onnantól kezdve, hogy megszülettél, hogy először estél pofára egy pocsolyában, és ahogy ott ülsz abban a rikító zöld fotelben, tehetetlenségedben hempergőzve.
Hirtelen rám nézel, és megkérdezed, melyik a kedvenc filmem. Nyelek egyet. Most jól kell válaszolnom. Különben, ki tudja, talán örökre csúnya maradsz.

film élet csalódás futás fut futam verseny félelem lényeg

A futam – vonok vállat, mintha nem számítana, pedig ezen áll, vagy bukik minden.

Melyik film az?

Nem rémlik? Hát tudod, az agaras.
Az agaras?
Igen, amikor rohangálnak körbe-körbe.

Úgy nézel rám, mintha szórakoznék veled, úgyhogy lassan elkezdem.

Mielőtt elindul a verseny, felhergelik a kutyákat. Pontosabban felhergelik azok egymást. Be vannak zárva kis boxokba, mindenféle szag, illat, zaj közé, elképzelni sem tudják, mi várja őket a rácson kívül. Akad halálra rémült, van itt dühös, ölésre kész, gyáva, gyors, beteg, zaklatott, bátor, eszeveszett, aztán elhangzik a jelzés, kirobbannak a pályára, és elindul a hajrá.

Futnak a nyúl után.

Persze, a nyúl után futnak, de nem ez a lényeg.

Hát mi?

Tudod mi a közös ezekben a kutyákban?
Mind agarak.

Igen, és tudod, miért nem marad egy sem a boxban?

Nem.

Mind félnek.

Én vagyok a nyúl – nevetsz fel gúnyosan, és én veszítek a határozottságomból.

Te is kutya vagy – rázom meg a fejem óvatosan.

Aztán miért?

Mert a nyúl nem létezik.  

Kicsit még hitetlenkedsz, de látom, hogy elbizonytalanodtál.

Akkor hát mi a lényeg? A félelem?

A lényeg a futás.

A futás.

Megrázod a fejed, megforgatod a szemeid, majd felpattansz a fotelből, de még látom az elsuhanó mosoly árnyékát az arcodon. Megkönnyebbülök. Tudod, te még csúnyán is szép vagy.

Hova mész?

Kinyitod az ajtót, rám nézel, elhúzod a szád, és megszólalsz:

Futni.
 

Tovább

A kávé

Félhomály, egy csendes kis kávézó eldugva az alagsorban, ahova csak végső elkeseredésében megy az ember, ha nincs pénze Starbucksra, vagy valami elit helyre, ide ülnek be nyüszíteni. Vagy rötyögni. Vagy csak úgy meginni egy kávét. Néha engem is.

Kávéként érdekes életet futottam be eddig, és nem igazán van megállás. Onnantól kezdve, hogy a jemeni papocskák elkezdtek maguknak főzögetni, mondhatni, folyamatos testcserében élek. Tudom, elég groteszk, hogy csak úgy kifolyok egy kávéfőzőből, és arról nyomatom neked a dumát, hogy tulajdonképpen legalább életedben egyszer már lehet, hogy megittál… Jajj, ne légyszi, ne kezdj el parázni! Ne, figyelj, ez egy teljesen normális folyamat, ha kávé vagy, előbb utóbb legurítanak és… mi? Ne! Ne, tedd, dehogyis gyilkosság, hallod teljesen oké, haver, lélegezz… Úgy. Beszív, kifúj, beszív… Most meg mit csinálsz? Hé, teljesen elmentek otthonról? Ne! Várj! Ne! Csak a lefolyót neeeee…!

test lélek lélekvándorlás kávé napóleon kávézó szeretet

Valahogy így nézett ki, mikor legutóbb megpróbáltam bemutatkozni valakinek. Igaz, lehet azért ez volt a reakciója, mert reggel hétre ért haza tizenkétórázásból.

Szóval. Asztal, csésze, én meg te. Úgy néz ki, most elkerülöm a halálos véget, mert vagy annyira süsü vagy, hogy fel se fogod, hogy a kávéddal dumálsz, vagy egyszerűen csak nincs más dolgod, és végighallgatsz.

Tudod, az a legkirályabb, amikor megszületek. Úgy napjában hetvenszer, és az utolsó pár mindig unalmas már egy kicsit, de nézd a jó oldalát, ezek a kis muszklik arról árulkodnak, hogy nagyon is hasznos formában maradni, főleg ha ennyi testbe kell belebújnom, és most nem csak az aktuális típusomról beszélek. Akarod látni a deltámat is? Mi? Jó akkor nem, ha neked is van…

test lélek lélekvándorlás kávé napóleon kávézó szeretet

Szóval mindig megragadom a pillanatot, hogy jól kinyújtózkodjak. Sosem lehet tudni, hogy a következő alkalommal mennyi ideig fog tartani az ücsörgésem. Van, amikor elfelejtenek egy éjszakára, vagy az első, és az utolsó amit látok aktuális életemben az egy torok, és pislogni sincs időm, hogy egérutat nyerjek. Na persze, nincs mindig kedvem sokat időzni, így egyszerűen… mi az, hogy csak blöffölök? Beledőljek az öledbe kis köpcös?! Nem szükséges? Jó, akkor folytatnám…

Tekintve, hogy körülbelül az XVI. század óta létezem, elég sok mindenen mentem keresztül… olyan évszázados titkok, csodák, és rejtélyek ismerője vagyok, amikről te még csak nem is álmodnál… ha a kétlábúk hajlandóak lennének leállni velem egy hosszabb eszmecserére, képes lennék megváltani a világot… Képzeld csak el, az első kávé, aki Nobel békedíjat kapott… most meg mit röhögsz? Komolytalan suttyó…

Szóval összefoglalóan eljutottunk odáig, hogy a kávék a nap bármelyik percében testcseréken, egyfajta gyorsított lélekvándorláson mennek keresztül, és emlékezetük tökéletes. Hogy voltam-e híres emberekkel? Ez nem evidens? Ezt most komolyan megkérdezted? Mondd csak, talán tollas a hátam?

Nem akarok kérkedni vele, hány Broadway darabban szerepeltem, arról nem is beszélve, hogy a filmek elengedhetetlen csillaga vagyok… Igaz, a cigi néha beelőz, de csak azért, mert engedem.

Melyik testem a befutó? Hát ez természetesen a helyzettől függ. Ha igazán a külcsínre megyek, latte machiató szeretek lenni, ezt általában a fiatalok fogyasztják, könnyű társaság, könnyű tájékozódást nyújtanak az átlagos mindennapokról. A második abszolút testem az erős fekete. Ezt mindig okos emberek isszák. Vagy inkább tapasztaltak. Mindegy, a lényeg azt, hogy annyi információt szedek ki belőlük, amennyit csak akarok, ráadásul különböző rétegekben, ugyanis a gyári munkástól elkezdve, az egyetemistákig, és a proffokig én vagyok a létfenntartó erő. Persze volt már olyan, hogy láttam a kis hullákon, hogy végelgyengülésben halnak meg, ha tovább maradnak fent, és néha kivonom magamból a koffeint, így kénytelenek aludni. Magam vagyok a tündér keresztanya, nem igaz?

Hogy kik voltak az abszolút kedvenceim? Annyira vártam, hogy végre elhagyja a szádat egy értelmes gondolat. Mi? Hogyha tovább bunkózok, kiöntesz? Jó, jó, visszafogom magam, csak tudod ez mai világ… mindig nehéz eltalálni a megfelelő stílust. Remélem nem törtem össze a kis lelkedet… jó befejeztem…

Szóval Voltaire. Na ő egy állat volt, öregapám, majdnem huszonnégy órában nyomta néha a melót, és én mindig ott csücsültem mellette, lökve neki a sugallatot, ha érted mire célzok… a Candide-ot tulajdonképpen közösen írtuk. Na persze, gyakran félreértett. Fogalmam sincs, honnan szedte, hogy vágjanak le Kunigunda fenekéből egy darabot, úgyhogy a publikálásnál nem is adtam a mű mellé a nevem.

Szegény Balzac is próbálkozott hasonlókkal, de sajnos nem értettük meg egymást, és így csak fele annyi időt töltöttünk együtt, mint Voltaire-rel. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetetni, szokjon át inkább a teára, de hát nem akart hallgatni rám.

Aztán Napóleon. Imádtam a kiskrapekot, ahogy ott pattog abban a mókás kis sisakban… micsoda szenvedély lakott abban az ipsében… Leigázta a fél világot, aztán tessék, milyen csúfos véget ért. Na persze ezt a természetének köszönhette, én meg akkor még ifjú voltam, és csak még inkább feltüzeltem… igazán megbecsült engem, mintha a hercegnője lennék, Szent Helénának hívott… Igen, igen, ez egy érzékeny pont, de ne aggódj, nem okolom magamat a halála miatt… Így is, úgy is bekövetkezett volna. De legalább pontosan tudom, hogy törhetek világuralomra.

test lélek lélekvándorlás kávé napóleon kávézó szeretet

Tudod, kávénak lenni nem mindig jelent egyet a boldogsággal. Percenként folyok át olyan háztartásokon, ahol napi számba megy az ordibálás, veszekedés, sírás, és olyan kultúrákon, ahol megszokott a talio elv…

Hogy mi a legrosszabb, és egyben a legjobb? Ha egy magányos ember kávézik. Ilyenkor igazán boldog vagyok, hogy az lehetek ami, hiszen az élet fájdalmában szenvedőnek nincs másra szüksége, csak egy társra. Nem győzhetem meg róla, hogy nincs egyedül, hogy nem kövér, vagy hogy jól cselekedett. Nem adhatok mellé egy testet, aki átöleli, és megnyugtatja, hiszen olyan pillanatnyi az életem, mint egy másodperc. Helyette felkínálhatom neki a lelkem.

Szóval öregem, ha máskor is szeretnél dumálni, csak ugorj le egy italra. Ez a kis pince a kedvenc helyem, olyan feelingje van, mint a kínai császár palotájának, egészen otthonérzésem támad tőle. Mert tudod, erről kell, szóljon egy kávé élete. Hogy meghittséget tudjon nyújtani másoknak.

Most pedig, igyál meg. Igen, nem viccelek, emeld meg azt a dagadt mancsodat, és öblítsd le azt a sós kekszet, amit itt teasüteménynek titulálnak. Jesszus, de tutyimutyi vagy, nálad még egy négyfejű csiga is határozottabb…

Úgy, ez az. Nem, ne aggódj, egyáltalán nem fog fájni, ha lenyelsz… Ah, de büdös a szád… Na, pá, haver!

Szerző megjegyzése: az illusztrációk saját készítésűek.

Tovább

Elnöki ügy, avagy ,,rákháton nyulat nem űzhetsz"

Hulla csend van. Lélegzetet venni sem merünk. Belép a terembe, lehúzza a vetítőt. Tetszik a mai zene, amit előadás előtt berak. Bele is csúszik az óra kezdetébe. Várjuk, hogy nekiessen az anyagnak, de ő csak hallgat, felemeli a mutatóujját, és ellát minket a következő életigazsággal: „egy ilyen gyönyörű darabot nem lehet akárhol félbeszakítani”.

Hát ő ilyen. Milyen? Költői is, meg tanár is, erősen ritkuló hajjal, régóta van a pályán a kifogástalan zakóban, csillogó szemüveggel, el nem tudom képzelni, hogy lehet mindig ilyen tiszta, az enyémet a tokján belül összefogdossa valaki. Mindegy, ez van. Nyolc óra három perckor kezdünk, kis késéssel. Mert ő megengedi. Közben figyeli az időt. Negyedig még befuthatnak a késők. Utána becsukja az ajtót, és lángoló tekintetével üldözi ki azt, aki nyolc óra tizenhat perckor megpróbál bekommandózni a recsegő hajópadlón.

Felvezeti az anyagot. Jó napja van, igazi gyerekes rajongással magyaráz, közben derékszögbe állítja a vetítő távirányítóját a táblaszivaccsal. Kérem, ez itt a Dionüszosz kultusz alapfokon kezdőknek, itt ezt tanuljuk, itt minden erről szól. Ha álmodból felébresztenek, akkor se mondod azt többet, hogy Dionüszosz CSAK a bor istene, és legalább négy különböző névvel tudod illetni, különben megjelenik a tanár úr, és a Zeusztól kölcsönzött villámokkal csap agyon. Szép halál.

elnök dionüszosz bor isten biliárd tanács bowling játék rák nyúl

Szóval kiteríti az újságot, végre talált egy kortárs vonatkozást a témával kapcsolatban. Belefog. Alig három versszakig jut, már éppen kezdődne a részlet, hogy a bakhánsnők hogyan téptek darabokra egy idilli hegyen valakit, mikor egy balga halandó lapoz a füzetében.

Ne te, ne! – sikoltaná a fél csoport, de nem teszi, mert akkor bizony kitör a harmadik véhá. „Szó bennszakad, hang fennakad” és a tanár úr vérben forgó szemekkel félredobja az újságot, és minden dühét egy mondatba sűríti: Ha maga ilyenkor lapozni tud… akkor én nem vagyok idevaló. Vagy maga nem az.

„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat…” hiszen az első órán közölte, nincs tüsszentés, prüszkölés, köhögés, orrfújás, tolldobálás, laptop, hangfelvétel, zaj, susmus, és legfőképpen ivás nincs, csak ha külön engedélyt kapunk rá. Ha meg felolvas, hát különösen hallgass.

Folytatja az órát, sose tudjuk meg a véres részleteket, nem szavalja hát el a kortárst. Szegény kortárs. Bűnhődjön ő is.

Elgondolkodok. Kedvelem? Nem? Félek tőle? Nem-e? Hát attól függ, mitől, tőle. A hangulatától. Néha kenyérre lehet kenni, akkor úgy érzem, hogy most azonnal megtanulok ógörögül és latinul, hogy mindent eredetiben olvassak. Máskor meg olyan, mint egy fúria, és akkor azt gondolom, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért megtanulnék két holtnyelvet.

Na, ez ilyen. Milyen? Hát ő ilyen. Rossz napja van mégis. Vagy nem is. Megint ellát minket egy jó tanáccsal: „egy tisztes író magát tartja rabszolgaságban”. Hogy ez alatt azt érti-e, amit én levontam következtetésként, abban nem vagyok biztos, de nem is baj.

Egy ideje gyűjtöm a felém intézett jó tanácsokat, teljesen mindegy, honnan jönnek, aztán magam elnökeként ítélkezek, mi az, amit honosítok. Például, ma hajnalban Csáktornyai Mátyás „Gróbián” című művét tanulmányoztam. A számtalan elmés, egyenes következtetés közül a következő szippantotta be teljesen az agyam, és egészen ebédidőig le se cuppant róla. „Rákháton nyulat nem űzhetsz”.

Félbeszakít a hangja, észreveszem, hogy már egy oldalt jegyzeteltem. Jé, kikapcsolt a laptopja. Ő is megzavarodott, mi is, itt a kuncogás ideje. Mintha egy másik órán lennénk, mint az előbb. Megpróbálom elképzelni hosszú hajjal, de arra jutok, hogy ő kezdetektől fogva ilyen volt, zakóban, szemüveggel, egyenes háttal, Dionüszosszal, és valószínűleg sosem lovagolt meg rákokat.

A másik tanács múltkorról, mikor majdnem elmentünk bowlingozni, de aztán mégsem, mert biliárdoztunk. Engem nem zavart, kerek, gömbölyű, lökni kell, gurul, játék, hát csináljuk. Aztán kiderült, hogy sokkal nehezebb megkülönböztetni a csíkost, meg a telit, a fehéret, meg a feketét, mint ránézésre gondoltam volna. Barátaim persze különféle instrukciókkal láttak el, hogy legalább egyszer azt csináljam, amit kell, aztán a barátnőm bekiabálta, hogy „LÉGY A GOLYÓ!” és onnantól kezdve már minden mindegy volt. Bár ő ilyen. Legutóbb elvágtam az ujjamat, és miután szakértő szemmel elemezte a helyzetet, azt az orvosi javaslatot adta, hogy tegyek rá valamit, de inkább ne az asztalt, hanem egy zsepit. Imádom, olyan őszinte.

elnök dionüszosz bor isten biliárd tanács bowling játék rák nyúl

A magam tisztes elnökeként néha megpróbálkozok én is ezzel a „jó tanács-adós” dologgal. Édesanyám a napokban újra elkezdett rajzolgatni. Éjfél előtt pár perccel töltöttük az időt a konyhában, ő az asztalnál ücsörögve tanulmányozta Tuomas Holopainen arcképét, én meg össze-vissza keringtem, koreográfiát szerkesztve édesapám mély dudulására, ami a fürdőszobából hallatszott ki.

Egyszer csak szegény anyám megszólal: „Mire én ezt le tudom rajzolni szépen… de hát én ügyes vagyok”. Na, erre se én, se ő nem számítottunk, ugyanis rávágtam, hogy „ne így állj hozzá!”, arra készülve, hogy buzdítom, mint amatőr grafikus, pártfogásba véve az ő munkásságát. Ő csak visszahőkölve pislogott, hangosan gondolkodva azon, hogy „mér akkor, hogy?”, addig én ráérősen vízbe fojtottam a jó szándékomat. Hogy sose figyel oda másokra… mekkora bunkó, hihetetlen. Pusztuljon a férgese!

Zeusz úr köhint, én meg visszatérek a valóságba. A kivetítő magához tér, megjelenik az áhított Szabó Lőrinc vers, pár mondatos felvezető után a tanár úr meg nekiáll. Jegyzetelni kéne, csak hát, elfelejtettem megfordítani a lapot, így nyugodtan ülök egy helyben, figyelem ő tanárságát, és szépen mosolygok.

Miért? Mert. Ő se érti, én sem, más sem, teljesen mindegy.

Nem kísértjük a sorsot. A lap úgy marad, hiszen rákháton nem lehet nyulat űzni...

Idézetek:

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Arany János: A walesi bárdok

Csáktornyai Mátyás: Gróbián

https://www.youtube.com/watch?v=p5RobDomh5U

Tovább

Öngyilkos leszek!

Öngyilkos leszek.

Kész. Eldöntöttem. Nem is tartott sokáig, hogy megszülessen bennem az elhatározás, már napok óta éreztem, égett bennem a szikra, tudtam, tennem kell valamit! Tegnap még csak az ötlet körvonalazódott káposztafejemben, ma már, tyühű, így keltem. Mi van abban? Öngyilkos leszek!

Mit kell ezen meglepődni? A családomban egyébként is bevett szokás így elintézni a problémákat. Az ükapámat bedarálta egy munkagép a húsfeldolgozóban, a nagynéném elaludt a sütő mellett, és leégett a lakás, a nagyapám beledőlt egy kihegyezett vasoszlopba… na persze, ezek inkább amolyan mondva csinált öngyilkosságocskák, pedig aztán mindegyik többször körbejárt, előre megfontolt döntés következménye. Csak hát akkor még szégyelltük. Azt hihették volna, ebben a családban nagyon elgurult pár kerék, vagy éppen sokkal több van a kelleténél. De manapság kit érdekel, ha valaki leugrik a tízedikről, fellógatja magát, vagy éppen, annyira meg akar gyógyulni, hogy beveszi az egész helyi patikát a szájába? Az emberek már annyira hozzászoktak a vérengzéshez, és az ilyesfajta tragédiákhoz, hogyha egyedül csinálod, az már nem is hír. Ilyesfajta dolgokat kérdeznek majd: csak a tízedikről? Melyik bútor bír el ekkora terhelést? Kijött bármelyik pirula mellékhatása?

A szegény halott meg röstelkedve magyarázhatja, hogy hát Magyarországon tízemeletes a legmagasabb épület, amit könnyűszerrel meg lehet mászni, az IKEA-ban már összeszerelhető akasztófa is kapható, és egy kicsit ment a hasa, mikor a köptető oldatot szedte be.

Azért a családunkban akadt néhány tisztességes áldozat is. Ott van például Pistike, harmadágú unokatestvérem, aki kifeküdt egy vonat elé. Vagy Lili néném, aki tudvalevő, hogy nem tudott úszni, elment vízi mentőnek, és az első akció során meg is fulladt. A nagymamám meg annyira elszomorodott szegény megboldogult öregapám miatt, hogy soha többet nem szólalt meg. Belepusztult a némaságba.

Annyi hasznos könyvet árulnak mindenütt. Szükségem lenne némi szakértői tanácsra. Lehetne, mondjuk, egy irodalmi kalauz „Öngyiségről kezdőknek” címmel, vagy egy „Nagy öngyilkosok kézikönyve” című kötet. A hét mesteröngyilkos. Ha nem Gyöngyi, hát öngyi. És még sorolhatnám.

Ezek létezése híján nem tehettem mást, a saját kútfőmből kellett táplálkoznom. Szépen fogat mostam, elégedett mosollyal reggeliztem, és nekivágtam a nagy útnak a tetőre, amitől éppen egy emelet választott el, hiszen a kilencediken lakom.

Nem néztem se balra, se jobbra, határozattan odatrappoltam a szélére, lelógattam a lábamat, aztán... aztán csak ültem ott, mint aki jól végezte dolgát. Addig ültem, még a galambok is megszokták a jelenlétem, és már mellettem turbékoltak, mintegy noszogatva, hogy na, hát mi lesz már, te bátor öngyilkos!

  • - Heló, angyalom, társulhatok? – kérdezte egy öreg babos kendős néni, és kérdés nélkül ledobta magát mellém.
  • - Már elnézését kérem, de én éppen itt és most öngyilkosságot akarnék elkövetni – magyaráztam.
  • - Ja, hát én is. Nem is zavarlak.

Ha azt hittem, a néni feláll, és átdzsaveszol a tető másik oldalára, hát tévednem kellett, mert nyugodtan ücsörgött mellettem tovább, és még egy zacskó szotyit is felbontott.

  • - Zavarni tetszik – nyefegtem, miközben megigézve bámultam, ahogy egyszerre öt magot is a szájába vesz, és sorozatlövőként köpi ki a héját a levegőbe.
  • - Hello, hello! – szólalt meg mellettem egy másik hang – Jövök én is, ha nem probléma.
  • - Bocsi, de itt mind a ketten öngyilkolászásra készülünk – gurultam dühbe.
  • - Hát eggyel több, vagy kevesebb, nem mindegy?

A hang tulajdonosa egy fiatal, betegesen sovány, kopasz srác volt, a szemei mégis elégedetten csillogtak, mint aki most tudta meg, hogy tényleg létezik a Húsvéti nyuszi.

Próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy társaságom van nemes célom véghezvitelének idején, de egy gondolat befészkelte magát az agyamba, és csak nem hagyott csendesen elemésztődni.

  • - Aztán ti miért? – kérdeztem csak úgy.
  • - Lelkecském, hát van három felnőtt gyerekem, egyik se jön hozzám soha, pedig mindig szeretettel,   tárt karokkal vártam őket, utaztam, mikor tudtam, sütöttem a süteményt, csináltam a befőttet, a     lekvárt, mindegyiknek, amit szeret. Hát se egy telefon maguktól, se egy üzenet. Egy levél. Egy             képeslap. Tavaly karácsonykor az üzenetrögzítőn kívántak boldog ünnepeket. Nincs énnekem         immár senkim. Hát minek legyek?
  • - Nálam csak az átlagos történet – jött zavarba a fiú. – Egy éve diagnosztizálták nálam a rákot, a szüleim rám se tudnak nézni, valamikor etájban úgyis megmurdálok, hát gondoltam, megelőzöm a dolgot. Ha már az életemről nem dönthettem, akkor hadd döntsek a halálomról. Aztán te?
  • - Hát nálunk ez a szokás – vágtam ki magam.
  • - Nahát. Nincs is igazi indokod – köpött ki egy adag szotyit az öregasszony. – Indíték nélkül, ez nem is igazi öngyilkosság.
  • - Hát pedig mondom. Ez egy családi rituálé. Beavatás. Ceremónia. Hagyomány. Szokás. Mint    másoknál a vasárnapi ebéd.
  • - Gyenge – vonogatta a vállát a fiú. – Álöngyilkos…
  • - Akkor csak le akarok ugrani, hogy megtapasztaljam a szabadesést.
  • - Arra ott a Bungee Jumping.
  • - Meghalt az aranyhalam.
  • - Vegyél másikat.
  • - Utálom magam.
  • - Van, aki szeret.
  • - Unalmas vagyok. Szürke az életem. Egy vagyok a tömegből.
  • - Elég egyedi megoldás ezért öngyilkosságot elkövetni.
  • - Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – csattantam fel, és mérgesen felálltam a két ismeretlen mellől. –   Hogy engem már nyugodtan meghalni sem hagynak!

Így történt, hogy végül mégsem lettem öngyilkos, és galádul megtörtem a családom ősi szokását. Hamar találnom kell egy másik hagyományt. Mondjuk ehetnék minden reggel egy fej fokhagymát. Vagy hordhatnám fordítva a cipőmet, a balost a jobbon, a jobbost a balon. Vagy egyenként megszámolhatnám a hajszálaimat.

Szerzői megjegyzés: a családomban sosem volt hagyomány az öngyilkosság, nem ismertem az ükapámat, a fent szereplő történet szereplőivel együtt abszolút fiktív

Tovább

A paradicsomos káposztára

Az emberek életútja kiszámíthatatlan. Igen. Még a tied is.

A középiskola befejeztével az a szent elhatározásom született, hogy feltétlenül továbbtanulok. Ilyenkor jönnek a nagy kérdések, hogy tulajdonképpen, mi is akarsz lenni? Kigondolod nagy nehezen, hogy a számodra legmegfelelőbb irányzat a szakpszichológus. Mert az jól keres. Mert az népszerű is. Beleéled magad, elhiteted a bensőddel, hogy igen, ez a neked való szakma… azután kiderül, hogy a felvételi pontjaid alapján maximum traktorvezetőnek vesznek fel, mezőgazdász címke alatt.

Életem első, megdönthetetlen (legalábbis akkor még ezt gondoltam) elhatározás volt, hogy én tanár biztos, hogy nem leszek. Hogy ezt még jobban megerősítsem megesküdtem a paradicsomos káposztára, és a felvételi jelentkezés határideje előtt öt perccel bejelöltem harmadik helyre a magyar-töri tanári szakot is, ha más nincs, jó lesz mégiscsak a paprikás krumpli alapon.

Időközben persze azért kiderült, hogy annyira nem is tűnik szörnyűnek a tanári pályával való semleges kapcsolatom, hála az osztályomat igazgató pedagógusoknak. Felébredt bennem a tettvágy, hogy később megtöltsem tudással a magamhoz hasonló csapongó lelkek adatbázisát. Vagy legalább megpróbáljam bluetackkel betömködni azt a szelepet, ami az agyak napi ürítésért felelős.

Hát igen.

Az alkalmassági vizsgálaton lazán átlimbóztam (pontosítva, inkább átestem a termen), szerencsémre a művészeti egyetemen is rájöttek, hogy nem is tudok rajzolni, így júliusban többé kevésbé elégedetten konstatáltam, hogy kicsit megcsalva a paradicsomos káposztát, paprikáskrumpli hallgatóvá avanzsálhatok szeptembertől.

Természetesen az egyetem fenséges valósága akkora sokkal hatott rám, hogy kezdésnek elfelejtettem beiratkozni. Miután sikeresen megjelentem a pótbeiratkozáson, és megnyugodtam, hogy az évnyitóig semmi dolgom sincs az iskolával, máris új probléma vonta el a figyelmemet: A költözés, na meg persze az azt megelőző lakásfelújítás.

Egy nagyon kedves kis lakásnak estünk neki teljes erőbedobással, ami annyira lendületesre sikeredett, hogy a felújítási munkálatok majd egy hónappal tovább tartottak, mint ahogy előre elterveztük.

Miután az összes szaki és csöves kitelepült a negyediken lévő kis bagolyváramból, eljött az idő, hogy magam is kézbe vegyem új otthonomat.

Először falra másztam, mivel az egész nyaras barackszedés után, öntudatlanul is sárgabarack színű festéket vettem. Minek utána az egy vödör nem volt elég ahhoz, hogy mindent lefedjen, elindultunk utánpótlást szerezni. Ekkor derült ki, hogy beválasztottam az egyetlen olyan típust, ami az egész fővárosban nincs raktáron, legközelebb meg csak Debrecenben.

Debrecen nekünk messze volt, így kitaláltuk, hogy a dolgot narancssárga színezővel oldjuk meg, ami varázslatos módon rózsaszín lett, miután összekevertem a fehérrel. A krízishelyzetet végül anya oldotta meg, aki otthon eldugott egy fél vödör citromsárga festéket. Így lett a szobácskám (meg persze én is) barack és citomsárga. Meg egy kicsit kék is.

Az ember minden nap tanul valami újat, a leghasznosabb tudásra pedig mindig tapasztalat útján teszünk szert. Valószínűleg én vagyok az egyetlen a világon, aki fordítva tapétázta ki a lakását…

Miután a legszükségesebb dolgok felét felfúrtuk, le és elfűrészeltünk, felcsavaroztunk, felragasztottunk, leszedtük, kitakarítottunk háromszor, és a helyére tologattuk a bútorokat, hulla fáradtan elmentem zuhanyozni, majd a folyamat végeztével elégedetten konstatáltam, hogy jó ex-kollégistaként papucsban fürödtem le.

A nap zárásaként fejjel előre bezuhantam az ágyba, és ahogy azt egy új lakásban illik, végigforgolódtam az éjszakát

https://www.youtube.com/watch?v=eFjjO_lhf9c

Tovább
«
12

Life&Fun

blogavatar

Ha engem kérdeztek, az Élet az egyik legnagyobb játékos, akivel az éveid során valaha találkozhatsz. Amikor le vagy törve, meghalt az összes kutyád, és bilibe lóg a kezed, hirtelen megfordítja a szerencse kereket, majd mikor már szárnyakat növesztenél a boldogságtól, olyan zűrzavart kever köréd, aminek láttán még Bábel tornya is összeomlana. A kérdés csak az, hogy állsz hozzá. Nevess sokat, sírd ki magad, rúgj bele az asztalba, menj el a sürgősségire a törött lábujjaddal, aztán sétálj tovább, mintha semmi sem történt volna. Élni és élvezni. Ez az igazi Life&Fun.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek