Leveszed a szemüveged. Az élek elhomályosulnak, nem tudod, hol van a fent és lent, elméred a távolságokat, botladozó lépteiddel mindennek nekimész. Leszólítasz egy vadidegen lányt a folyosón, mert azt hiszed ismerős.

Érdekes érzés foltokat látni. Körülbelül, mintha a saját életed maszatos darabkái lennének, kesze-kusza vonalak erőltetetten összefogva, melyek mögött nem látod az összefüggést.

Most azon gondolkozol, miért vetted le a szemüveget. Ha visszateszed, látszólag minden a helyére kerül. De meddig lehet nyugodtan élni azzal a tudattal, hogy nincsenek is vonalak?

Vajon mi az, ami ilyen elképesztően ostoba gondolatokat ébreszt benned, hogy azon filozofálj, mennyire kétségbeejtő, ha foltokból áll az élet? Ha mindened megvan, semmi, de tényleg semmiben nem szenvedsz hiányt, mitől érzed, hogy valami nincs rendjén?Persze foghatod arra, hogy Arisztotelész veszett el benned. Valahol jó mélyen. Vagy egy Rousseau. Akármit kitalálhatsz.

Van egy pozitív oldala is a foltoknak. Azon kívül, hogy összemosódnak,nem tudod hol érnek véget, és örök bizonytalanságban tartanak. Nincsenek értelmezhető részletei. Ha valamiben biztos akarsz lenni, akkor tök egyedül maradtál. Vagy te. Meg a foltok. Képtelen vagy másra koncentrálni, csak abban tudsz megkapaszkodni, ami benned van.

De mi van benned? Az emberek folyton azzal foglalkoznak, kicsodák ők, mik akarnak lenni, szerepeket gyártanak, ami az adott világunkban pozitív, negatív, vagy semmilyen. Muszáj elhinnünk, hogy vagyunk valamilyenek, különben belemosódunk a környezetbe. Mindenki tudja, hogy lennie kell valaminek, hogy teljesítenie kell a kiválasztott részt. A tanárt. Az eminenst. A nyuszit. A menőt. Figyelmen kívül hagyva azt, hogy ő valójában kicsoda. 

Nincs időnk megállni, vagy nem tudunk megállni, levenni a szemüveget, és az elmosódottságban figyelni a részleteket.

Azért csukom be a szemem hegedülés közben, hogy ne tudjam, mit kell teljesítenem. Hogy elfelejtsem az elvárásokat, azt hogy mások hogyan csinálják, ki jobb nálam, milyen nem leszek soha, és milyen lehetnék, ha épp nem ilyen lennék. Nem megy ez régóta. De gyakorlom. Akkor legalább mezítláb, csukott szemmel, egészen olyan vagyok, mint én.

A foltok között egyedül csak magadban találhatod meg a stabilitást. Onnantól kezded el élvezni, hogy nincsenek is vonalak…

https://www.youtube.com/watch?v=VBDbbgUIE0I