Minden egy igazán meghitt, lucskos, esős, hideg, havas áprilisi vasárnap délelőtt kezdődött. Amikor is eldöntöttem, hogy aznap délig fogok aludni. Természetesen a szemeim reggel kilenckor kipattantak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, én pedig próbáltam mozdulatlanul szenvedni egy helyben, hogy ne zavarjam drága páromat csendes hortyogásában.

Bezzeg neki jó az alvókája.

Fél óráig bírtam nyugodtan, mindenféle fantáziaképekkel szórakoztatva cselekvésre éhes agyamat, de miután már harmadjára vettem végig, hogy aznap éjjel álmomban hogyan szöktem meg egy szuper titkos laboratóriumból, ellopva valami igazán káros, és mutáns vírus ellenszerét, rájöttem, hogy tennem kell valamit.

Kedves párom Prüntyő (nevezzük így ezentúl) vesztére felém fordította jobb arcocskáját, én pedig vérszemet kaptam megpillantván tökéletes orrhegyét. Vajon szereti, ha megnyalják?

Hát nem szerette. Nem hogy nem szerette, el is fordult, és lenyúlta a galád az összes takarót, amivel egészen eddig stabilizáltam hőháztartásomat, ezáltal egyéb problémákat is generálva nekem az unalmon kívül.

Végülis, lementem boltba, persze Prüntyő további zaklatása nélkül, végigverekedtem magam a hatvan méteres távon, megbirkózva az orkánnal és az eltévedt mínuszokkal, amikor is, jött az ötlet.

Felfegyverkezve megfelelő mennyiségű Mizo kakaóval visszatértem a főhadiszállásra, és az addigra fel, illetve elcsigázott Prüntyőnek felvázoltam a tervet.

• - Jósolj nekem!

Tudni kell róla, hogy egy hosszú hajú, tagbaszakadt, vékony, szakállas rocker. Ezért is lepődtem meg rajta, mikor elintézte az egészet egy „tégedmármegintmegrágcsáltegykecskeálmodban” pillantással, és beleegyezően bólintott.

Javában keverte, kutyulta a kártyákat, húzatott velem, kirakta a négy sort, és éppen próbálta megtudni, hogy mire tegyen, de annyira elbambultam duplalyukas zokniján, hogy csak hosszú percek elteltével kapott választ.

Az áprilisi hó jótékony hatásai érződtek Prüntyőcske hozzáállásán, mikor nekifogott a magyarázkodásnak.

Először elmondta, hogy melyik lapon mi volt, és ez szerinte mit jelent. Kiropogtatta méteres ujjait, majd komoly tekintettel ömlesztette rám a tényeket: „A hűségen volt a bíró, fogalmam sincs, mit jelent, talán el kell döntened, hűséges leszel-e. A szerelmen volt a hamisság – rám pislogott, és faarccal megkérdezte: még hazudsz is? A látogatáson volt a házasság, szóval meglátogat a férjed, a szerelmes nőn az örvendezés, úgyhogy örülni fogsz neki. Az állandóságon volt a betegség – megint rám pillantott vigyorogva – hát ez stimmel, a szerencsén az özvegy, a levélen az utazás, a halálon a szerető.

Elhallgatott, láttam, ahogy rángatózik a szája széle. Bíztattam, mondjad, add neki, tudni akarom a jövőmet.

Megforgatta a szemét, csinált egy műsóhajt, és elhadarta: Tehát kapsz egy levelet, elutazunk, a szeretőd megmurdál, te egy szerencsés özvegyasszony leszel, és hát ez egy beteg dolog.

Komolyan, ha én látnám így a dolgok közötti összefüggéseket, sokkal egyszerűbb lenne az életem…

De itt még nem ért véget a történet, mert mi már annyira bele voltunk ártva a cigánykártya rejtelmeibe, hogy Prüntyő karöltve duplalyukas zoknijával, eldöntötte, kiszámolgatja nekem a lapokat hetesével.

A sztori kezdete egészen hasonló volt az előzőhöz:

Eldöntöd hűséges leszel-e, jön egy üzenet egy váratlan örömről, még reménykedsz is benne, hiszen a levél a szeretőddel kapcsolatos. Vágyakozol is, de mire, csak nem a szeretődre? Hát ez itt a szerelem – bökött a kártyára – úgyhogy, igen. Ráadásul állandóan.

A következő kártyán lévő épület kicsit megzavarta, összevont szemöldökkel próbálta belehelyezni a kontextusba, végül a következőt sütötte ki belőle: Kell egy ház. Gyakran akarsz utazgatni, így sok lesz az adósságod, és jól elveszíted a házat. Aztán a fejedbe szökken egy gondolat. Hopsza, vajon miről? Naná, hogy arról, hogy szerelmes vagy – kikerekedtek a szemei, lenyelte a röhögést, és folytatta – …egy öregasszonyba. És ez elszomorít egy katonatisztet. Amin te jó sokat bosszankodsz: szegény szomorú katonatiszt – biggyesztette le a száját. – Ezután ellopják az egészségedet. Hogy ki? A halál. Hát ez bukta.

Valamikor itt kezdett látszódni rajtam, hogy szívesen megverném egy párnával, úgyhogy szegény ártatlan Prüntyő gyilkos pillantásommal kísérve próbálta menteni a helyzetet: De előtte kapsz egy ajándékot egy szerencsétlenség formájában, de örülni fogsz neki. Csak utána jön a pap. Mivel itt egy özvegy férfi, valszeg újraházasodsz, mielőtt meghalsz, de jó sok pénzed volt, úgyhogy megörökli. Miután felkerültél a mennybe, mindig féltékenykedsz a házasokra, az okát inkább ne firtassuk. Életed során voltak ellenségeid is, akik levelet kapnak arról, hogy nincs pénzük. Há! Ezért voltak az ellenségeid, te gazdag vagy, ők nem. Ennek tetejébe rájönnek, hogy csak megrendezted a halálod, méghozzá úgy, hogy meglátogatod őket. Tiszta Monte Cristo. Szerencsésen jössz ki a dologból, mert lesz egy gyereked. És vége – mosolyogott rám angyalian.

Pár pillanatig csak pislogtam törökülésben, csak én és a gondolataim, aztán röhögve, párom aggódó tekintetével kísérve leheveredtem az ágyra.

• - Mit csinálsz?
• - Visszafekszem aludni. Ha ezt mind meg fogom élni, kipihentnek kell lennem.

Mint mondtam, minden egy ragyogóan szép, meghitt, lucskos, esős, havas április vasárnap reggelen kezdődött…

https://www.youtube.com/watch?v=pHZneOidj9A

Elgondolkozva nézlek kicsi gombszemeimmel. Eljut vajon a tudatodig, hogy ott ülök veled szemben?
Most nem vagy egy szépség. Sőt. Egészen egyedülállóan csúnyának mondanálak. De azt nagyon jól csinálod. Úgy értem, elképesztően különlegesnek tűnsz csúnyaként. Mintha a világon semmi más dolgod nem lenne, csak utálni magad. Mindenért. Onnantól kezdve, hogy megszülettél, hogy először estél pofára egy pocsolyában, és ahogy ott ülsz abban a rikító zöld fotelben, tehetetlenségedben hempergőzve.
Hirtelen rám nézel, és megkérdezed, melyik a kedvenc filmem. Nyelek egyet. Most jól kell válaszolnom. Különben, ki tudja, talán örökre csúnya maradsz.

A futam – vonok vállat, mintha nem számítana, pedig ezen áll, vagy bukik minden.

Melyik film az?

Nem rémlik? Hát tudod, az agaras.
Az agaras?
Igen, amikor rohangálnak körbe-körbe.

Úgy nézel rám, mintha szórakoznék veled, úgyhogy lassan elkezdem.

Mielőtt elindul a verseny, felhergelik a kutyákat. Pontosabban felhergelik azok egymást. Be vannak zárva kis boxokba, mindenféle szag, illat, zaj közé, elképzelni sem tudják, mi várja őket a rácson kívül. Akad halálra rémült, van itt dühös, ölésre kész, gyáva, gyors, beteg, zaklatott, bátor, eszeveszett, aztán elhangzik a jelzés, kirobbannak a pályára, és elindul a hajrá.

Futnak a nyúl után.

Persze, a nyúl után futnak, de nem ez a lényeg.

Hát mi?

Tudod mi a közös ezekben a kutyákban?
Mind agarak.

Igen, és tudod, miért nem marad egy sem a boxban?

Nem.

Mind félnek.

Én vagyok a nyúl – nevetsz fel gúnyosan, és én veszítek a határozottságomból.

Te is kutya vagy – rázom meg a fejem óvatosan.

Aztán miért?

Mert a nyúl nem létezik.  

Kicsit még hitetlenkedsz, de látom, hogy elbizonytalanodtál.

Akkor hát mi a lényeg? A félelem?

A lényeg a futás.

A futás.

Megrázod a fejed, megforgatod a szemeid, majd felpattansz a fotelből, de még látom az elsuhanó mosoly árnyékát az arcodon. Megkönnyebbülök. Tudod, te még csúnyán is szép vagy.

Hova mész?

Kinyitod az ajtót, rám nézel, elhúzod a szád, és megszólalsz:

Futni.
 

Öngyilkos leszek.

Kész. Eldöntöttem. Nem is tartott sokáig, hogy megszülessen bennem az elhatározás, már napok óta éreztem, égett bennem a szikra, tudtam, tennem kell valamit! Tegnap még csak az ötlet körvonalazódott káposztafejemben, ma már, tyühű, így keltem. Mi van abban? Öngyilkos leszek!

Mit kell ezen meglepődni? A családomban egyébként is bevett szokás így elintézni a problémákat. Az ükapámat bedarálta egy munkagép a húsfeldolgozóban, a nagynéném elaludt a sütő mellett, és leégett a lakás, a nagyapám beledőlt egy kihegyezett vasoszlopba… na persze, ezek inkább amolyan mondva csinált öngyilkosságocskák, pedig aztán mindegyik többször körbejárt, előre megfontolt döntés következménye. Csak hát akkor még szégyelltük. Azt hihették volna, ebben a családban nagyon elgurult pár kerék, vagy éppen sokkal több van a kelleténél. De manapság kit érdekel, ha valaki leugrik a tízedikről, fellógatja magát, vagy éppen, annyira meg akar gyógyulni, hogy beveszi az egész helyi patikát a szájába? Az emberek már annyira hozzászoktak a vérengzéshez, és az ilyesfajta tragédiákhoz, hogyha egyedül csinálod, az már nem is hír. Ilyesfajta dolgokat kérdeznek majd: csak a tízedikről? Melyik bútor bír el ekkora terhelést? Kijött bármelyik pirula mellékhatása?

A szegény halott meg röstelkedve magyarázhatja, hogy hát Magyarországon tízemeletes a legmagasabb épület, amit könnyűszerrel meg lehet mászni, az IKEA-ban már összeszerelhető akasztófa is kapható, és egy kicsit ment a hasa, mikor a köptető oldatot szedte be.

Azért a családunkban akadt néhány tisztességes áldozat is. Ott van például Pistike, harmadágú unokatestvérem, aki kifeküdt egy vonat elé. Vagy Lili néném, aki tudvalevő, hogy nem tudott úszni, elment vízi mentőnek, és az első akció során meg is fulladt. A nagymamám meg annyira elszomorodott szegény megboldogult öregapám miatt, hogy soha többet nem szólalt meg. Belepusztult a némaságba.

Annyi hasznos könyvet árulnak mindenütt. Szükségem lenne némi szakértői tanácsra. Lehetne, mondjuk, egy irodalmi kalauz „Öngyiségről kezdőknek” címmel, vagy egy „Nagy öngyilkosok kézikönyve” című kötet. A hét mesteröngyilkos. Ha nem Gyöngyi, hát öngyi. És még sorolhatnám.

Ezek létezése híján nem tehettem mást, a saját kútfőmből kellett táplálkoznom. Szépen fogat mostam, elégedett mosollyal reggeliztem, és nekivágtam a nagy útnak a tetőre, amitől éppen egy emelet választott el, hiszen a kilencediken lakom.

Nem néztem se balra, se jobbra, határozattan odatrappoltam a szélére, lelógattam a lábamat, aztán... aztán csak ültem ott, mint aki jól végezte dolgát. Addig ültem, még a galambok is megszokták a jelenlétem, és már mellettem turbékoltak, mintegy noszogatva, hogy na, hát mi lesz már, te bátor öngyilkos!

• - Heló, angyalom, társulhatok? – kérdezte egy öreg babos kendős néni, és kérdés nélkül ledobta magát mellém.
• - Már elnézését kérem, de én éppen itt és most öngyilkosságot akarnék elkövetni – magyaráztam.
• - Ja, hát én is. Nem is zavarlak.

Ha azt hittem, a néni feláll, és átdzsaveszol a tető másik oldalára, hát tévednem kellett, mert nyugodtan ücsörgött mellettem tovább, és még egy zacskó szotyit is felbontott.

• - Zavarni tetszik – nyefegtem, miközben megigézve bámultam, ahogy egyszerre öt magot is a szájába vesz, és sorozatlövőként köpi ki a héját a levegőbe.
• - Hello, hello! – szólalt meg mellettem egy másik hang – Jövök én is, ha nem probléma.
• - Bocsi, de itt mind a ketten öngyilkolászásra készülünk – gurultam dühbe.
• - Hát eggyel több, vagy kevesebb, nem mindegy?

A hang tulajdonosa egy fiatal, betegesen sovány, kopasz srác volt, a szemei mégis elégedetten csillogtak, mint aki most tudta meg, hogy tényleg létezik a Húsvéti nyuszi.

Próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy társaságom van nemes célom véghezvitelének idején, de egy gondolat befészkelte magát az agyamba, és csak nem hagyott csendesen elemésztődni.

• - Aztán ti miért? – kérdeztem csak úgy.
• - Lelkecském, hát van három felnőtt gyerekem, egyik se jön hozzám soha, pedig mindig szeretettel,   tárt karokkal vártam őket, utaztam, mikor tudtam, sütöttem a süteményt, csináltam a befőttet, a     lekvárt, mindegyiknek, amit szeret. Hát se egy telefon maguktól, se egy üzenet. Egy levél. Egy             képeslap. Tavaly karácsonykor az üzenetrögzítőn kívántak boldog ünnepeket. Nincs énnekem         immár senkim. Hát minek legyek?
• - Nálam csak az átlagos történet – jött zavarba a fiú. – Egy éve diagnosztizálták nálam a rákot, a szüleim rám se tudnak nézni, valamikor etájban úgyis megmurdálok, hát gondoltam, megelőzöm a dolgot. Ha már az életemről nem dönthettem, akkor hadd döntsek a halálomról. Aztán te?
• - Hát nálunk ez a szokás – vágtam ki magam.
• - Nahát. Nincs is igazi indokod – köpött ki egy adag szotyit az öregasszony. – Indíték nélkül, ez nem is igazi öngyilkosság.
• - Hát pedig mondom. Ez egy családi rituálé. Beavatás. Ceremónia. Hagyomány. Szokás. Mint    másoknál a vasárnapi ebéd.
• - Gyenge – vonogatta a vállát a fiú. – Álöngyilkos…
• - Akkor csak le akarok ugrani, hogy megtapasztaljam a szabadesést.
• - Arra ott a Bungee Jumping.
• - Meghalt az aranyhalam.
• - Vegyél másikat.
• - Utálom magam.
• - Van, aki szeret.
• - Unalmas vagyok. Szürke az életem. Egy vagyok a tömegből.
• - Elég egyedi megoldás ezért öngyilkosságot elkövetni.
• - Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – csattantam fel, és mérgesen felálltam a két ismeretlen mellől. –   Hogy engem már nyugodtan meghalni sem hagynak!

Így történt, hogy végül mégsem lettem öngyilkos, és galádul megtörtem a családom ősi szokását. Hamar találnom kell egy másik hagyományt. Mondjuk ehetnék minden reggel egy fej fokhagymát. Vagy hordhatnám fordítva a cipőmet, a balost a jobbon, a jobbost a balon. Vagy egyenként megszámolhatnám a hajszálaimat.

Szerzői megjegyzés: a családomban sosem volt hagyomány az öngyilkosság, nem ismertem az ükapámat, a fent szereplő történet szereplőivel együtt abszolút fiktív. 

Az emberek életútja kiszámíthatatlan. Igen. Még a tied is.

A középiskola befejeztével az a szent elhatározásom született, hogy feltétlenül továbbtanulok. Ilyenkor jönnek a nagy kérdések, hogy tulajdonképpen, mi is akarsz lenni? Kigondolod nagy nehezen, hogy a számodra legmegfelelőbb irányzat a szakpszichológus. Mert az jól keres. Mert az népszerű is. Beleéled magad, elhiteted a bensőddel, hogy igen, ez a neked való szakma… azután kiderül, hogy a felvételi pontjaid alapján maximum traktorvezetőnek vesznek fel, mezőgazdász címke alatt.

Életem első, megdönthetetlen (legalábbis akkor még ezt gondoltam) elhatározás volt, hogy én tanár biztos, hogy nem leszek. Hogy ezt még jobban megerősítsem megesküdtem a paradicsomos káposztára, és a felvételi jelentkezés határideje előtt öt perccel bejelöltem harmadik helyre a magyar-töri tanári szakot is, ha más nincs, jó lesz mégiscsak a paprikás krumpli alapon.

Időközben persze azért kiderült, hogy annyira nem is tűnik szörnyűnek a tanári pályával való semleges kapcsolatom, hála az osztályomat igazgató pedagógusoknak. Felébredt bennem a tettvágy, hogy később megtöltsem tudással a magamhoz hasonló csapongó lelkek adatbázisát. Vagy legalább megpróbáljam bluetackkel betömködni azt a szelepet, ami az agyak napi ürítésért felelős.

Hát igen.

Az alkalmassági vizsgálaton lazán átlimbóztam (pontosítva, inkább átestem a termen), szerencsémre a művészeti egyetemen is rájöttek, hogy nem is tudok rajzolni, így júliusban többé kevésbé elégedetten konstatáltam, hogy kicsit megcsalva a paradicsomos káposztát, paprikáskrumpli hallgatóvá avanzsálhatok szeptembertől.

Természetesen az egyetem fenséges valósága akkora sokkal hatott rám, hogy kezdésnek elfelejtettem beiratkozni. Miután sikeresen megjelentem a pótbeiratkozáson, és megnyugodtam, hogy az évnyitóig semmi dolgom sincs az iskolával, máris új probléma vonta el a figyelmemet: A költözés, na meg persze az azt megelőző lakásfelújítás.

Egy nagyon kedves kis lakásnak estünk neki teljes erőbedobással, ami annyira lendületesre sikeredett, hogy a felújítási munkálatok majd egy hónappal tovább tartottak, mint ahogy előre elterveztük.

Miután az összes szaki és csöves kitelepült a negyediken lévő kis bagolyváramból, eljött az idő, hogy magam is kézbe vegyem új otthonomat.

Először falra másztam, mivel az egész nyaras barackszedés után, öntudatlanul is sárgabarack színű festéket vettem. Minek utána az egy vödör nem volt elég ahhoz, hogy mindent lefedjen, elindultunk utánpótlást szerezni. Ekkor derült ki, hogy beválasztottam az egyetlen olyan típust, ami az egész fővárosban nincs raktáron, legközelebb meg csak Debrecenben.

Debrecen nekünk messze volt, így kitaláltuk, hogy a dolgot narancssárga színezővel oldjuk meg, ami varázslatos módon rózsaszín lett, miután összekevertem a fehérrel. A krízishelyzetet végül anya oldotta meg, aki otthon eldugott egy fél vödör citromsárga festéket. Így lett a szobácskám (meg persze én is) barack és citomsárga. Meg egy kicsit kék is.

Az ember minden nap tanul valami újat, a leghasznosabb tudásra pedig mindig tapasztalat útján teszünk szert. Valószínűleg én vagyok az egyetlen a világon, aki fordítva tapétázta ki a lakását…

Miután a legszükségesebb dolgok felét felfúrtuk, le és elfűrészeltünk, felcsavaroztunk, felragasztottunk, leszedtük, kitakarítottunk háromszor, és a helyére tologattuk a bútorokat, hulla fáradtan elmentem zuhanyozni, majd a folyamat végeztével elégedetten konstatáltam, hogy jó ex-kollégistaként papucsban fürödtem le.

A nap zárásaként fejjel előre bezuhantam az ágyba, és ahogy azt egy új lakásban illik, végigforgolódtam az éjszakát

https://www.youtube.com/watch?v=eFjjO_lhf9c