Öngyilkos leszek.

Kész. Eldöntöttem. Nem is tartott sokáig, hogy megszülessen bennem az elhatározás, már napok óta éreztem, égett bennem a szikra, tudtam, tennem kell valamit! Tegnap még csak az ötlet körvonalazódott káposztafejemben, ma már, tyühű, így keltem. Mi van abban? Öngyilkos leszek!

Mit kell ezen meglepődni? A családomban egyébként is bevett szokás így elintézni a problémákat. Az ükapámat bedarálta egy munkagép a húsfeldolgozóban, a nagynéném elaludt a sütő mellett, és leégett a lakás, a nagyapám beledőlt egy kihegyezett vasoszlopba… na persze, ezek inkább amolyan mondva csinált öngyilkosságocskák, pedig aztán mindegyik többször körbejárt, előre megfontolt döntés következménye. Csak hát akkor még szégyelltük. Azt hihették volna, ebben a családban nagyon elgurult pár kerék, vagy éppen sokkal több van a kelleténél. De manapság kit érdekel, ha valaki leugrik a tízedikről, fellógatja magát, vagy éppen, annyira meg akar gyógyulni, hogy beveszi az egész helyi patikát a szájába? Az emberek már annyira hozzászoktak a vérengzéshez, és az ilyesfajta tragédiákhoz, hogyha egyedül csinálod, az már nem is hír. Ilyesfajta dolgokat kérdeznek majd: csak a tízedikről? Melyik bútor bír el ekkora terhelést? Kijött bármelyik pirula mellékhatása?

A szegény halott meg röstelkedve magyarázhatja, hogy hát Magyarországon tízemeletes a legmagasabb épület, amit könnyűszerrel meg lehet mászni, az IKEA-ban már összeszerelhető akasztófa is kapható, és egy kicsit ment a hasa, mikor a köptető oldatot szedte be.

Azért a családunkban akadt néhány tisztességes áldozat is. Ott van például Pistike, harmadágú unokatestvérem, aki kifeküdt egy vonat elé. Vagy Lili néném, aki tudvalevő, hogy nem tudott úszni, elment vízi mentőnek, és az első akció során meg is fulladt. A nagymamám meg annyira elszomorodott szegény megboldogult öregapám miatt, hogy soha többet nem szólalt meg. Belepusztult a némaságba.

Annyi hasznos könyvet árulnak mindenütt. Szükségem lenne némi szakértői tanácsra. Lehetne, mondjuk, egy irodalmi kalauz „Öngyiségről kezdőknek” címmel, vagy egy „Nagy öngyilkosok kézikönyve” című kötet. A hét mesteröngyilkos. Ha nem Gyöngyi, hát öngyi. És még sorolhatnám.

Ezek létezése híján nem tehettem mást, a saját kútfőmből kellett táplálkoznom. Szépen fogat mostam, elégedett mosollyal reggeliztem, és nekivágtam a nagy útnak a tetőre, amitől éppen egy emelet választott el, hiszen a kilencediken lakom.

Nem néztem se balra, se jobbra, határozattan odatrappoltam a szélére, lelógattam a lábamat, aztán... aztán csak ültem ott, mint aki jól végezte dolgát. Addig ültem, még a galambok is megszokták a jelenlétem, és már mellettem turbékoltak, mintegy noszogatva, hogy na, hát mi lesz már, te bátor öngyilkos!

• - Heló, angyalom, társulhatok? – kérdezte egy öreg babos kendős néni, és kérdés nélkül ledobta magát mellém.
• - Már elnézését kérem, de én éppen itt és most öngyilkosságot akarnék elkövetni – magyaráztam.
• - Ja, hát én is. Nem is zavarlak.

Ha azt hittem, a néni feláll, és átdzsaveszol a tető másik oldalára, hát tévednem kellett, mert nyugodtan ücsörgött mellettem tovább, és még egy zacskó szotyit is felbontott.

• - Zavarni tetszik – nyefegtem, miközben megigézve bámultam, ahogy egyszerre öt magot is a szájába vesz, és sorozatlövőként köpi ki a héját a levegőbe.
• - Hello, hello! – szólalt meg mellettem egy másik hang – Jövök én is, ha nem probléma.
• - Bocsi, de itt mind a ketten öngyilkolászásra készülünk – gurultam dühbe.
• - Hát eggyel több, vagy kevesebb, nem mindegy?

A hang tulajdonosa egy fiatal, betegesen sovány, kopasz srác volt, a szemei mégis elégedetten csillogtak, mint aki most tudta meg, hogy tényleg létezik a Húsvéti nyuszi.

Próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy társaságom van nemes célom véghezvitelének idején, de egy gondolat befészkelte magát az agyamba, és csak nem hagyott csendesen elemésztődni.

• - Aztán ti miért? – kérdeztem csak úgy.
• - Lelkecském, hát van három felnőtt gyerekem, egyik se jön hozzám soha, pedig mindig szeretettel,   tárt karokkal vártam őket, utaztam, mikor tudtam, sütöttem a süteményt, csináltam a befőttet, a     lekvárt, mindegyiknek, amit szeret. Hát se egy telefon maguktól, se egy üzenet. Egy levél. Egy             képeslap. Tavaly karácsonykor az üzenetrögzítőn kívántak boldog ünnepeket. Nincs énnekem         immár senkim. Hát minek legyek?
• - Nálam csak az átlagos történet – jött zavarba a fiú. – Egy éve diagnosztizálták nálam a rákot, a szüleim rám se tudnak nézni, valamikor etájban úgyis megmurdálok, hát gondoltam, megelőzöm a dolgot. Ha már az életemről nem dönthettem, akkor hadd döntsek a halálomról. Aztán te?
• - Hát nálunk ez a szokás – vágtam ki magam.
• - Nahát. Nincs is igazi indokod – köpött ki egy adag szotyit az öregasszony. – Indíték nélkül, ez nem is igazi öngyilkosság.
• - Hát pedig mondom. Ez egy családi rituálé. Beavatás. Ceremónia. Hagyomány. Szokás. Mint    másoknál a vasárnapi ebéd.
• - Gyenge – vonogatta a vállát a fiú. – Álöngyilkos…
• - Akkor csak le akarok ugrani, hogy megtapasztaljam a szabadesést.
• - Arra ott a Bungee Jumping.
• - Meghalt az aranyhalam.
• - Vegyél másikat.
• - Utálom magam.
• - Van, aki szeret.
• - Unalmas vagyok. Szürke az életem. Egy vagyok a tömegből.
• - Elég egyedi megoldás ezért öngyilkosságot elkövetni.
• - Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – csattantam fel, és mérgesen felálltam a két ismeretlen mellől. –   Hogy engem már nyugodtan meghalni sem hagynak!

Így történt, hogy végül mégsem lettem öngyilkos, és galádul megtörtem a családom ősi szokását. Hamar találnom kell egy másik hagyományt. Mondjuk ehetnék minden reggel egy fej fokhagymát. Vagy hordhatnám fordítva a cipőmet, a balost a jobbon, a jobbost a balon. Vagy egyenként megszámolhatnám a hajszálaimat.

Szerzői megjegyzés: a családomban sosem volt hagyomány az öngyilkosság, nem ismertem az ükapámat, a fent szereplő történet szereplőivel együtt abszolút fiktív.