Hulla csend van. Lélegzetet venni sem merünk. Belép a terembe, lehúzza a vetítőt. Tetszik a mai zene, amit előadás előtt berak. Bele is csúszik az óra kezdetébe. Várjuk, hogy nekiessen az anyagnak, de ő csak hallgat, felemeli a mutatóujját, és ellát minket a következő életigazsággal: „egy ilyen gyönyörű darabot nem lehet akárhol félbeszakítani”.
Hát ő ilyen. Milyen? Költői is, meg tanár is, erősen ritkuló hajjal, régóta van a pályán a kifogástalan zakóban, csillogó szemüveggel, el nem tudom képzelni, hogy lehet mindig ilyen tiszta, az enyémet a tokján belül összefogdossa valaki. Mindegy, ez van. Nyolc óra három perckor kezdünk, kis késéssel. Mert ő megengedi. Közben figyeli az időt. Negyedig még befuthatnak a késők. Utána becsukja az ajtót, és lángoló tekintetével üldözi ki azt, aki nyolc óra tizenhat perckor megpróbál bekommandózni a recsegő hajópadlón.
Felvezeti az anyagot. Jó napja van, igazi gyerekes rajongással magyaráz, közben derékszögbe állítja a vetítő távirányítóját a táblaszivaccsal. Kérem, ez itt a Dionüszosz kultusz alapfokon kezdőknek, itt ezt tanuljuk, itt minden erről szól. Ha álmodból felébresztenek, akkor se mondod azt többet, hogy Dionüszosz CSAK a bor istene, és legalább négy különböző névvel tudod illetni, különben megjelenik a tanár úr, és a Zeusztól kölcsönzött villámokkal csap agyon. Szép halál.
Szóval kiteríti az újságot, végre talált egy kortárs vonatkozást a témával kapcsolatban. Belefog. Alig három versszakig jut, már éppen kezdődne a részlet, hogy a bakhánsnők hogyan téptek darabokra egy idilli hegyen valakit, mikor egy balga halandó lapoz a füzetében.
Ne te, ne! – sikoltaná a fél csoport, de nem teszi, mert akkor bizony kitör a harmadik véhá. „Szó bennszakad, hang fennakad” és a tanár úr vérben forgó szemekkel félredobja az újságot, és minden dühét egy mondatba sűríti: Ha maga ilyenkor lapozni tud… akkor én nem vagyok idevaló. Vagy maga nem az.
„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat…” hiszen az első órán közölte, nincs tüsszentés, prüszkölés, köhögés, orrfújás, tolldobálás, laptop, hangfelvétel, zaj, susmus, és legfőképpen ivás nincs, csak ha külön engedélyt kapunk rá. Ha meg felolvas, hát különösen hallgass.
Folytatja az órát, sose tudjuk meg a véres részleteket, nem szavalja hát el a kortárst. Szegény kortárs. Bűnhődjön ő is.
Elgondolkodok. Kedvelem? Nem? Félek tőle? Nem-e? Hát attól függ, mitől, tőle. A hangulatától. Néha kenyérre lehet kenni, akkor úgy érzem, hogy most azonnal megtanulok ógörögül és latinul, hogy mindent eredetiben olvassak. Máskor meg olyan, mint egy fúria, és akkor azt gondolom, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért megtanulnék két holtnyelvet.
Na, ez ilyen. Milyen? Hát ő ilyen. Rossz napja van mégis. Vagy nem is. Megint ellát minket egy jó tanáccsal: „egy tisztes író magát tartja rabszolgaságban”. Hogy ez alatt azt érti-e, amit én levontam következtetésként, abban nem vagyok biztos, de nem is baj.
Egy ideje gyűjtöm a felém intézett jó tanácsokat, teljesen mindegy, honnan jönnek, aztán magam elnökeként ítélkezek, mi az, amit honosítok. Például, ma hajnalban Csáktornyai Mátyás „Gróbián” című művét tanulmányoztam. A számtalan elmés, egyenes következtetés közül a következő szippantotta be teljesen az agyam, és egészen ebédidőig le se cuppant róla. „Rákháton nyulat nem űzhetsz”.
Félbeszakít a hangja, észreveszem, hogy már egy oldalt jegyzeteltem. Jé, kikapcsolt a laptopja. Ő is megzavarodott, mi is, itt a kuncogás ideje. Mintha egy másik órán lennénk, mint az előbb. Megpróbálom elképzelni hosszú hajjal, de arra jutok, hogy ő kezdetektől fogva ilyen volt, zakóban, szemüveggel, egyenes háttal, Dionüszosszal, és valószínűleg sosem lovagolt meg rákokat.
A másik tanács múltkorról, mikor majdnem elmentünk bowlingozni, de aztán mégsem, mert biliárdoztunk. Engem nem zavart, kerek, gömbölyű, lökni kell, gurul, játék, hát csináljuk. Aztán kiderült, hogy sokkal nehezebb megkülönböztetni a csíkost, meg a telit, a fehéret, meg a feketét, mint ránézésre gondoltam volna. Barátaim persze különféle instrukciókkal láttak el, hogy legalább egyszer azt csináljam, amit kell, aztán a barátnőm bekiabálta, hogy „LÉGY A GOLYÓ!” és onnantól kezdve már minden mindegy volt. Bár ő ilyen. Legutóbb elvágtam az ujjamat, és miután szakértő szemmel elemezte a helyzetet, azt az orvosi javaslatot adta, hogy tegyek rá valamit, de inkább ne az asztalt, hanem egy zsepit. Imádom, olyan őszinte.
A magam tisztes elnökeként néha megpróbálkozok én is ezzel a „jó tanács-adós” dologgal. Édesanyám a napokban újra elkezdett rajzolgatni. Éjfél előtt pár perccel töltöttük az időt a konyhában, ő az asztalnál ücsörögve tanulmányozta Tuomas Holopainen arcképét, én meg össze-vissza keringtem, koreográfiát szerkesztve édesapám mély dudulására, ami a fürdőszobából hallatszott ki.
Egyszer csak szegény anyám megszólal: „Mire én ezt le tudom rajzolni szépen… de hát én ügyes vagyok”. Na, erre se én, se ő nem számítottunk, ugyanis rávágtam, hogy „ne így állj hozzá!”, arra készülve, hogy buzdítom, mint amatőr grafikus, pártfogásba véve az ő munkásságát. Ő csak visszahőkölve pislogott, hangosan gondolkodva azon, hogy „mér akkor, hogy?”, addig én ráérősen vízbe fojtottam a jó szándékomat. Hogy sose figyel oda másokra… mekkora bunkó, hihetetlen. Pusztuljon a férgese!
Zeusz úr köhint, én meg visszatérek a valóságba. A kivetítő magához tér, megjelenik az áhított Szabó Lőrinc vers, pár mondatos felvezető után a tanár úr meg nekiáll. Jegyzetelni kéne, csak hát, elfelejtettem megfordítani a lapot, így nyugodtan ülök egy helyben, figyelem ő tanárságát, és szépen mosolygok.
Miért? Mert. Ő se érti, én sem, más sem, teljesen mindegy.
Nem kísértjük a sorsot. A lap úgy marad, hiszen rákháton nem lehet nyulat űzni...
Idézetek:
József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat
Arany János: A walesi bárdok
Csáktornyai Mátyás: Gróbián
Utolsó kommentek