Félhomály, egy csendes kis kávézó eldugva az alagsorban, ahova csak végső elkeseredésében megy az ember, ha nincs pénze Starbucksra, vagy valami elit helyre, ide ülnek be nyüszíteni. Vagy rötyögni. Vagy csak úgy meginni egy kávét. Néha engem is.

Kávéként érdekes életet futottam be eddig, és nem igazán van megállás. Onnantól kezdve, hogy a jemeni papocskák elkezdtek maguknak főzögetni, mondhatni, folyamatos testcserében élek. Tudom, elég groteszk, hogy csak úgy kifolyok egy kávéfőzőből, és arról nyomatom neked a dumát, hogy tulajdonképpen legalább életedben egyszer már lehet, hogy megittál… Jajj, ne légyszi, ne kezdj el parázni! Ne, figyelj, ez egy teljesen normális folyamat, ha kávé vagy, előbb utóbb legurítanak és… mi? Ne! Ne, tedd, dehogyis gyilkosság, hallod teljesen oké, haver, lélegezz… Úgy. Beszív, kifúj, beszív… Most meg mit csinálsz? Hé, teljesen elmentek otthonról? Ne! Várj! Ne! Csak a lefolyót neeeee…!

Valahogy így nézett ki, mikor legutóbb megpróbáltam bemutatkozni valakinek. Igaz, lehet azért ez volt a reakciója, mert reggel hétre ért haza tizenkétórázásból.

Szóval. Asztal, csésze, én meg te. Úgy néz ki, most elkerülöm a halálos véget, mert vagy annyira süsü vagy, hogy fel se fogod, hogy a kávéddal dumálsz, vagy egyszerűen csak nincs más dolgod, és végighallgatsz.

Tudod, az a legkirályabb, amikor megszületek. Úgy napjában hetvenszer, és az utolsó pár mindig unalmas már egy kicsit, de nézd a jó oldalát, ezek a kis muszklik arról árulkodnak, hogy nagyon is hasznos formában maradni, főleg ha ennyi testbe kell belebújnom, és most nem csak az aktuális típusomról beszélek. Akarod látni a deltámat is? Mi? Jó akkor nem, ha neked is van…

Szóval mindig megragadom a pillanatot, hogy jól kinyújtózkodjak. Sosem lehet tudni, hogy a következő alkalommal mennyi ideig fog tartani az ücsörgésem. Van, amikor elfelejtenek egy éjszakára, vagy az első, és az utolsó amit látok aktuális életemben az egy torok, és pislogni sincs időm, hogy egérutat nyerjek. Na persze, nincs mindig kedvem sokat időzni, így egyszerűen… mi az, hogy csak blöffölök? Beledőljek az öledbe kis köpcös?! Nem szükséges? Jó, akkor folytatnám…

Tekintve, hogy körülbelül az XVI. század óta létezem, elég sok mindenen mentem keresztül… olyan évszázados titkok, csodák, és rejtélyek ismerője vagyok, amikről te még csak nem is álmodnál… ha a kétlábúk hajlandóak lennének leállni velem egy hosszabb eszmecserére, képes lennék megváltani a világot… Képzeld csak el, az első kávé, aki Nobel békedíjat kapott… most meg mit röhögsz? Komolytalan suttyó…

Szóval összefoglalóan eljutottunk odáig, hogy a kávék a nap bármelyik percében testcseréken, egyfajta gyorsított lélekvándorláson mennek keresztül, és emlékezetük tökéletes. Hogy voltam-e híres emberekkel? Ez nem evidens? Ezt most komolyan megkérdezted? Mondd csak, talán tollas a hátam?

Nem akarok kérkedni vele, hány Broadway darabban szerepeltem, arról nem is beszélve, hogy a filmek elengedhetetlen csillaga vagyok… Igaz, a cigi néha beelőz, de csak azért, mert engedem.

Melyik testem a befutó? Hát ez természetesen a helyzettől függ. Ha igazán a külcsínre megyek, latte machiató szeretek lenni, ezt általában a fiatalok fogyasztják, könnyű társaság, könnyű tájékozódást nyújtanak az átlagos mindennapokról. A második abszolút testem az erős fekete. Ezt mindig okos emberek isszák. Vagy inkább tapasztaltak. Mindegy, a lényeg azt, hogy annyi információt szedek ki belőlük, amennyit csak akarok, ráadásul különböző rétegekben, ugyanis a gyári munkástól elkezdve, az egyetemistákig, és a proffokig én vagyok a létfenntartó erő. Persze volt már olyan, hogy láttam a kis hullákon, hogy végelgyengülésben halnak meg, ha tovább maradnak fent, és néha kivonom magamból a koffeint, így kénytelenek aludni. Magam vagyok a tündér keresztanya, nem igaz?

Hogy kik voltak az abszolút kedvenceim? Annyira vártam, hogy végre elhagyja a szádat egy értelmes gondolat. Mi? Hogyha tovább bunkózok, kiöntesz? Jó, jó, visszafogom magam, csak tudod ez mai világ… mindig nehéz eltalálni a megfelelő stílust. Remélem nem törtem össze a kis lelkedet… jó befejeztem…

Szóval Voltaire. Na ő egy állat volt, öregapám, majdnem huszonnégy órában nyomta néha a melót, és én mindig ott csücsültem mellette, lökve neki a sugallatot, ha érted mire célzok… a Candide-ot tulajdonképpen közösen írtuk. Na persze, gyakran félreértett. Fogalmam sincs, honnan szedte, hogy vágjanak le Kunigunda fenekéből egy darabot, úgyhogy a publikálásnál nem is adtam a mű mellé a nevem.

Szegény Balzac is próbálkozott hasonlókkal, de sajnos nem értettük meg egymást, és így csak fele annyi időt töltöttünk együtt, mint Voltaire-rel. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetetni, szokjon át inkább a teára, de hát nem akart hallgatni rám.

Aztán Napóleon. Imádtam a kiskrapekot, ahogy ott pattog abban a mókás kis sisakban… micsoda szenvedély lakott abban az ipsében… Leigázta a fél világot, aztán tessék, milyen csúfos véget ért. Na persze ezt a természetének köszönhette, én meg akkor még ifjú voltam, és csak még inkább feltüzeltem… igazán megbecsült engem, mintha a hercegnője lennék, Szent Helénának hívott… Igen, igen, ez egy érzékeny pont, de ne aggódj, nem okolom magamat a halála miatt… Így is, úgy is bekövetkezett volna. De legalább pontosan tudom, hogy törhetek világuralomra.

Tudod, kávénak lenni nem mindig jelent egyet a boldogsággal. Percenként folyok át olyan háztartásokon, ahol napi számba megy az ordibálás, veszekedés, sírás, és olyan kultúrákon, ahol megszokott a talio elv…

Hogy mi a legrosszabb, és egyben a legjobb? Ha egy magányos ember kávézik. Ilyenkor igazán boldog vagyok, hogy az lehetek ami, hiszen az élet fájdalmában szenvedőnek nincs másra szüksége, csak egy társra. Nem győzhetem meg róla, hogy nincs egyedül, hogy nem kövér, vagy hogy jól cselekedett. Nem adhatok mellé egy testet, aki átöleli, és megnyugtatja, hiszen olyan pillanatnyi az életem, mint egy másodperc. Helyette felkínálhatom neki a lelkem.

Szóval öregem, ha máskor is szeretnél dumálni, csak ugorj le egy italra. Ez a kis pince a kedvenc helyem, olyan feelingje van, mint a kínai császár palotájának, egészen otthonérzésem támad tőle. Mert tudod, erről kell, szóljon egy kávé élete. Hogy meghittséget tudjon nyújtani másoknak.

Most pedig, igyál meg. Igen, nem viccelek, emeld meg azt a dagadt mancsodat, és öblítsd le azt a sós kekszet, amit itt teasüteménynek titulálnak. Jesszus, de tutyimutyi vagy, nálad még egy négyfejű csiga is határozottabb…

Úgy, ez az. Nem, ne aggódj, egyáltalán nem fog fájni, ha lenyelsz… Ah, de büdös a szád… Na, pá, haver!

Szerző megjegyzése: az illusztrációk saját készítésűek.