Hulla csend van. Lélegzetet venni sem merünk. Belép a terembe, lehúzza a vetítőt. Tetszik a mai zene, amit előadás előtt berak. Bele is csúszik az óra kezdetébe. Várjuk, hogy nekiessen az anyagnak, de ő csak hallgat, felemeli a mutatóujját, és ellát minket a következő életigazsággal: „egy ilyen gyönyörű darabot nem lehet akárhol félbeszakítani”.

Hát ő ilyen. Milyen? Költői is, meg tanár is, erősen ritkuló hajjal, régóta van a pályán a kifogástalan zakóban, csillogó szemüveggel, el nem tudom képzelni, hogy lehet mindig ilyen tiszta, az enyémet a tokján belül összefogdossa valaki. Mindegy, ez van. Nyolc óra három perckor kezdünk, kis késéssel. Mert ő megengedi. Közben figyeli az időt. Negyedig még befuthatnak a késők. Utána becsukja az ajtót, és lángoló tekintetével üldözi ki azt, aki nyolc óra tizenhat perckor megpróbál bekommandózni a recsegő hajópadlón.

Felvezeti az anyagot. Jó napja van, igazi gyerekes rajongással magyaráz, közben derékszögbe állítja a vetítő távirányítóját a táblaszivaccsal. Kérem, ez itt a Dionüszosz kultusz alapfokon kezdőknek, itt ezt tanuljuk, itt minden erről szól. Ha álmodból felébresztenek, akkor se mondod azt többet, hogy Dionüszosz CSAK a bor istene, és legalább négy különböző névvel tudod illetni, különben megjelenik a tanár úr, és a Zeusztól kölcsönzött villámokkal csap agyon. Szép halál.

Szóval kiteríti az újságot, végre talált egy kortárs vonatkozást a témával kapcsolatban. Belefog. Alig három versszakig jut, már éppen kezdődne a részlet, hogy a bakhánsnők hogyan téptek darabokra egy idilli hegyen valakit, mikor egy balga halandó lapoz a füzetében.

Ne te, ne! – sikoltaná a fél csoport, de nem teszi, mert akkor bizony kitör a harmadik véhá. „Szó bennszakad, hang fennakad” és a tanár úr vérben forgó szemekkel félredobja az újságot, és minden dühét egy mondatba sűríti: Ha maga ilyenkor lapozni tud… akkor én nem vagyok idevaló. Vagy maga nem az.

„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat…” hiszen az első órán közölte, nincs tüsszentés, prüszkölés, köhögés, orrfújás, tolldobálás, laptop, hangfelvétel, zaj, susmus, és legfőképpen ivás nincs, csak ha külön engedélyt kapunk rá. Ha meg felolvas, hát különösen hallgass.

Folytatja az órát, sose tudjuk meg a véres részleteket, nem szavalja hát el a kortárst. Szegény kortárs. Bűnhődjön ő is.

Elgondolkodok. Kedvelem? Nem? Félek tőle? Nem-e? Hát attól függ, mitől, tőle. A hangulatától. Néha kenyérre lehet kenni, akkor úgy érzem, hogy most azonnal megtanulok ógörögül és latinul, hogy mindent eredetiben olvassak. Máskor meg olyan, mint egy fúria, és akkor azt gondolom, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért megtanulnék két holtnyelvet.

Na, ez ilyen. Milyen? Hát ő ilyen. Rossz napja van mégis. Vagy nem is. Megint ellát minket egy jó tanáccsal: „egy tisztes író magát tartja rabszolgaságban”. Hogy ez alatt azt érti-e, amit én levontam következtetésként, abban nem vagyok biztos, de nem is baj.

Egy ideje gyűjtöm a felém intézett jó tanácsokat, teljesen mindegy, honnan jönnek, aztán magam elnökeként ítélkezek, mi az, amit honosítok. Például, ma hajnalban Csáktornyai Mátyás „Gróbián” című művét tanulmányoztam. A számtalan elmés, egyenes következtetés közül a következő szippantotta be teljesen az agyam, és egészen ebédidőig le se cuppant róla. „Rákháton nyulat nem űzhetsz”.

Félbeszakít a hangja, észreveszem, hogy már egy oldalt jegyzeteltem. Jé, kikapcsolt a laptopja. Ő is megzavarodott, mi is, itt a kuncogás ideje. Mintha egy másik órán lennénk, mint az előbb. Megpróbálom elképzelni hosszú hajjal, de arra jutok, hogy ő kezdetektől fogva ilyen volt, zakóban, szemüveggel, egyenes háttal, Dionüszosszal, és valószínűleg sosem lovagolt meg rákokat.

A másik tanács múltkorról, mikor majdnem elmentünk bowlingozni, de aztán mégsem, mert biliárdoztunk. Engem nem zavart, kerek, gömbölyű, lökni kell, gurul, játék, hát csináljuk. Aztán kiderült, hogy sokkal nehezebb megkülönböztetni a csíkost, meg a telit, a fehéret, meg a feketét, mint ránézésre gondoltam volna. Barátaim persze különféle instrukciókkal láttak el, hogy legalább egyszer azt csináljam, amit kell, aztán a barátnőm bekiabálta, hogy „LÉGY A GOLYÓ!” és onnantól kezdve már minden mindegy volt. Bár ő ilyen. Legutóbb elvágtam az ujjamat, és miután szakértő szemmel elemezte a helyzetet, azt az orvosi javaslatot adta, hogy tegyek rá valamit, de inkább ne az asztalt, hanem egy zsepit. Imádom, olyan őszinte.

A magam tisztes elnökeként néha megpróbálkozok én is ezzel a „jó tanács-adós” dologgal. Édesanyám a napokban újra elkezdett rajzolgatni. Éjfél előtt pár perccel töltöttük az időt a konyhában, ő az asztalnál ücsörögve tanulmányozta Tuomas Holopainen arcképét, én meg össze-vissza keringtem, koreográfiát szerkesztve édesapám mély dudulására, ami a fürdőszobából hallatszott ki.

Egyszer csak szegény anyám megszólal: „Mire én ezt le tudom rajzolni szépen… de hát én ügyes vagyok”. Na, erre se én, se ő nem számítottunk, ugyanis rávágtam, hogy „ne így állj hozzá!”, arra készülve, hogy buzdítom, mint amatőr grafikus, pártfogásba véve az ő munkásságát. Ő csak visszahőkölve pislogott, hangosan gondolkodva azon, hogy „mér akkor, hogy?”, addig én ráérősen vízbe fojtottam a jó szándékomat. Hogy sose figyel oda másokra… mekkora bunkó, hihetetlen. Pusztuljon a férgese!

Zeusz úr köhint, én meg visszatérek a valóságba. A kivetítő magához tér, megjelenik az áhított Szabó Lőrinc vers, pár mondatos felvezető után a tanár úr meg nekiáll. Jegyzetelni kéne, csak hát, elfelejtettem megfordítani a lapot, így nyugodtan ülök egy helyben, figyelem ő tanárságát, és szépen mosolygok.

Miért? Mert. Ő se érti, én sem, más sem, teljesen mindegy.

Nem kísértjük a sorsot. A lap úgy marad, hiszen rákháton nem lehet nyulat űzni...

Idézetek:

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Arany János: A walesi bárdok

Csáktornyai Mátyás: Gróbián

https://www.youtube.com/watch?v=p5RobDomh5U

Öngyilkos leszek.

Kész. Eldöntöttem. Nem is tartott sokáig, hogy megszülessen bennem az elhatározás, már napok óta éreztem, égett bennem a szikra, tudtam, tennem kell valamit! Tegnap még csak az ötlet körvonalazódott káposztafejemben, ma már, tyühű, így keltem. Mi van abban? Öngyilkos leszek!

Mit kell ezen meglepődni? A családomban egyébként is bevett szokás így elintézni a problémákat. Az ükapámat bedarálta egy munkagép a húsfeldolgozóban, a nagynéném elaludt a sütő mellett, és leégett a lakás, a nagyapám beledőlt egy kihegyezett vasoszlopba… na persze, ezek inkább amolyan mondva csinált öngyilkosságocskák, pedig aztán mindegyik többször körbejárt, előre megfontolt döntés következménye. Csak hát akkor még szégyelltük. Azt hihették volna, ebben a családban nagyon elgurult pár kerék, vagy éppen sokkal több van a kelleténél. De manapság kit érdekel, ha valaki leugrik a tízedikről, fellógatja magát, vagy éppen, annyira meg akar gyógyulni, hogy beveszi az egész helyi patikát a szájába? Az emberek már annyira hozzászoktak a vérengzéshez, és az ilyesfajta tragédiákhoz, hogyha egyedül csinálod, az már nem is hír. Ilyesfajta dolgokat kérdeznek majd: csak a tízedikről? Melyik bútor bír el ekkora terhelést? Kijött bármelyik pirula mellékhatása?

A szegény halott meg röstelkedve magyarázhatja, hogy hát Magyarországon tízemeletes a legmagasabb épület, amit könnyűszerrel meg lehet mászni, az IKEA-ban már összeszerelhető akasztófa is kapható, és egy kicsit ment a hasa, mikor a köptető oldatot szedte be.

Azért a családunkban akadt néhány tisztességes áldozat is. Ott van például Pistike, harmadágú unokatestvérem, aki kifeküdt egy vonat elé. Vagy Lili néném, aki tudvalevő, hogy nem tudott úszni, elment vízi mentőnek, és az első akció során meg is fulladt. A nagymamám meg annyira elszomorodott szegény megboldogult öregapám miatt, hogy soha többet nem szólalt meg. Belepusztult a némaságba.

Annyi hasznos könyvet árulnak mindenütt. Szükségem lenne némi szakértői tanácsra. Lehetne, mondjuk, egy irodalmi kalauz „Öngyiségről kezdőknek” címmel, vagy egy „Nagy öngyilkosok kézikönyve” című kötet. A hét mesteröngyilkos. Ha nem Gyöngyi, hát öngyi. És még sorolhatnám.

Ezek létezése híján nem tehettem mást, a saját kútfőmből kellett táplálkoznom. Szépen fogat mostam, elégedett mosollyal reggeliztem, és nekivágtam a nagy útnak a tetőre, amitől éppen egy emelet választott el, hiszen a kilencediken lakom.

Nem néztem se balra, se jobbra, határozattan odatrappoltam a szélére, lelógattam a lábamat, aztán... aztán csak ültem ott, mint aki jól végezte dolgát. Addig ültem, még a galambok is megszokták a jelenlétem, és már mellettem turbékoltak, mintegy noszogatva, hogy na, hát mi lesz már, te bátor öngyilkos!

• - Heló, angyalom, társulhatok? – kérdezte egy öreg babos kendős néni, és kérdés nélkül ledobta magát mellém.
• - Már elnézését kérem, de én éppen itt és most öngyilkosságot akarnék elkövetni – magyaráztam.
• - Ja, hát én is. Nem is zavarlak.

Ha azt hittem, a néni feláll, és átdzsaveszol a tető másik oldalára, hát tévednem kellett, mert nyugodtan ücsörgött mellettem tovább, és még egy zacskó szotyit is felbontott.

• - Zavarni tetszik – nyefegtem, miközben megigézve bámultam, ahogy egyszerre öt magot is a szájába vesz, és sorozatlövőként köpi ki a héját a levegőbe.
• - Hello, hello! – szólalt meg mellettem egy másik hang – Jövök én is, ha nem probléma.
• - Bocsi, de itt mind a ketten öngyilkolászásra készülünk – gurultam dühbe.
• - Hát eggyel több, vagy kevesebb, nem mindegy?

A hang tulajdonosa egy fiatal, betegesen sovány, kopasz srác volt, a szemei mégis elégedetten csillogtak, mint aki most tudta meg, hogy tényleg létezik a Húsvéti nyuszi.

Próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy társaságom van nemes célom véghezvitelének idején, de egy gondolat befészkelte magát az agyamba, és csak nem hagyott csendesen elemésztődni.

• - Aztán ti miért? – kérdeztem csak úgy.
• - Lelkecském, hát van három felnőtt gyerekem, egyik se jön hozzám soha, pedig mindig szeretettel,   tárt karokkal vártam őket, utaztam, mikor tudtam, sütöttem a süteményt, csináltam a befőttet, a     lekvárt, mindegyiknek, amit szeret. Hát se egy telefon maguktól, se egy üzenet. Egy levél. Egy             képeslap. Tavaly karácsonykor az üzenetrögzítőn kívántak boldog ünnepeket. Nincs énnekem         immár senkim. Hát minek legyek?
• - Nálam csak az átlagos történet – jött zavarba a fiú. – Egy éve diagnosztizálták nálam a rákot, a szüleim rám se tudnak nézni, valamikor etájban úgyis megmurdálok, hát gondoltam, megelőzöm a dolgot. Ha már az életemről nem dönthettem, akkor hadd döntsek a halálomról. Aztán te?
• - Hát nálunk ez a szokás – vágtam ki magam.
• - Nahát. Nincs is igazi indokod – köpött ki egy adag szotyit az öregasszony. – Indíték nélkül, ez nem is igazi öngyilkosság.
• - Hát pedig mondom. Ez egy családi rituálé. Beavatás. Ceremónia. Hagyomány. Szokás. Mint    másoknál a vasárnapi ebéd.
• - Gyenge – vonogatta a vállát a fiú. – Álöngyilkos…
• - Akkor csak le akarok ugrani, hogy megtapasztaljam a szabadesést.
• - Arra ott a Bungee Jumping.
• - Meghalt az aranyhalam.
• - Vegyél másikat.
• - Utálom magam.
• - Van, aki szeret.
• - Unalmas vagyok. Szürke az életem. Egy vagyok a tömegből.
• - Elég egyedi megoldás ezért öngyilkosságot elkövetni.
• - Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – csattantam fel, és mérgesen felálltam a két ismeretlen mellől. –   Hogy engem már nyugodtan meghalni sem hagynak!

Így történt, hogy végül mégsem lettem öngyilkos, és galádul megtörtem a családom ősi szokását. Hamar találnom kell egy másik hagyományt. Mondjuk ehetnék minden reggel egy fej fokhagymát. Vagy hordhatnám fordítva a cipőmet, a balost a jobbon, a jobbost a balon. Vagy egyenként megszámolhatnám a hajszálaimat.

Szerzői megjegyzés: a családomban sosem volt hagyomány az öngyilkosság, nem ismertem az ükapámat, a fent szereplő történet szereplőivel együtt abszolút fiktív.