Elgondolkozva nézlek kicsi gombszemeimmel. Eljut vajon a tudatodig, hogy ott ülök veled szemben?
Most nem vagy egy szépség. Sőt. Egészen egyedülállóan csúnyának mondanálak. De azt nagyon jól csinálod. Úgy értem, elképesztően különlegesnek tűnsz csúnyaként. Mintha a világon semmi más dolgod nem lenne, csak utálni magad. Mindenért. Onnantól kezdve, hogy megszülettél, hogy először estél pofára egy pocsolyában, és ahogy ott ülsz abban a rikító zöld fotelben, tehetetlenségedben hempergőzve.
Hirtelen rám nézel, és megkérdezed, melyik a kedvenc filmem. Nyelek egyet. Most jól kell válaszolnom. Különben, ki tudja, talán örökre csúnya maradsz.

A futam – vonok vállat, mintha nem számítana, pedig ezen áll, vagy bukik minden.

Melyik film az?

Nem rémlik? Hát tudod, az agaras.
Az agaras?
Igen, amikor rohangálnak körbe-körbe.

Úgy nézel rám, mintha szórakoznék veled, úgyhogy lassan elkezdem.

Mielőtt elindul a verseny, felhergelik a kutyákat. Pontosabban felhergelik azok egymást. Be vannak zárva kis boxokba, mindenféle szag, illat, zaj közé, elképzelni sem tudják, mi várja őket a rácson kívül. Akad halálra rémült, van itt dühös, ölésre kész, gyáva, gyors, beteg, zaklatott, bátor, eszeveszett, aztán elhangzik a jelzés, kirobbannak a pályára, és elindul a hajrá.

Futnak a nyúl után.

Persze, a nyúl után futnak, de nem ez a lényeg.

Hát mi?

Tudod mi a közös ezekben a kutyákban?
Mind agarak.

Igen, és tudod, miért nem marad egy sem a boxban?

Nem.

Mind félnek.

Én vagyok a nyúl – nevetsz fel gúnyosan, és én veszítek a határozottságomból.

Te is kutya vagy – rázom meg a fejem óvatosan.

Aztán miért?

Mert a nyúl nem létezik.  

Kicsit még hitetlenkedsz, de látom, hogy elbizonytalanodtál.

Akkor hát mi a lényeg? A félelem?

A lényeg a futás.

A futás.

Megrázod a fejed, megforgatod a szemeid, majd felpattansz a fotelből, de még látom az elsuhanó mosoly árnyékát az arcodon. Megkönnyebbülök. Tudod, te még csúnyán is szép vagy.

Hova mész?

Kinyitod az ajtót, rám nézel, elhúzod a szád, és megszólalsz:

Futni.