Az emberek életútja kiszámíthatatlan. Igen. Még a tied is.

A középiskola befejeztével az a szent elhatározásom született, hogy feltétlenül továbbtanulok. Ilyenkor jönnek a nagy kérdések, hogy tulajdonképpen, mi is akarsz lenni? Kigondolod nagy nehezen, hogy a számodra legmegfelelőbb irányzat a szakpszichológus. Mert az jól keres. Mert az népszerű is. Beleéled magad, elhiteted a bensőddel, hogy igen, ez a neked való szakma… azután kiderül, hogy a felvételi pontjaid alapján maximum traktorvezetőnek vesznek fel, mezőgazdász címke alatt.

Életem első, megdönthetetlen (legalábbis akkor még ezt gondoltam) elhatározás volt, hogy én tanár biztos, hogy nem leszek. Hogy ezt még jobban megerősítsem megesküdtem a paradicsomos káposztára, és a felvételi jelentkezés határideje előtt öt perccel bejelöltem harmadik helyre a magyar-töri tanári szakot is, ha más nincs, jó lesz mégiscsak a paprikás krumpli alapon.

Időközben persze azért kiderült, hogy annyira nem is tűnik szörnyűnek a tanári pályával való semleges kapcsolatom, hála az osztályomat igazgató pedagógusoknak. Felébredt bennem a tettvágy, hogy később megtöltsem tudással a magamhoz hasonló csapongó lelkek adatbázisát. Vagy legalább megpróbáljam bluetackkel betömködni azt a szelepet, ami az agyak napi ürítésért felelős.

Hát igen.

Az alkalmassági vizsgálaton lazán átlimbóztam (pontosítva, inkább átestem a termen), szerencsémre a művészeti egyetemen is rájöttek, hogy nem is tudok rajzolni, így júliusban többé kevésbé elégedetten konstatáltam, hogy kicsit megcsalva a paradicsomos káposztát, paprikáskrumpli hallgatóvá avanzsálhatok szeptembertől.

Természetesen az egyetem fenséges valósága akkora sokkal hatott rám, hogy kezdésnek elfelejtettem beiratkozni. Miután sikeresen megjelentem a pótbeiratkozáson, és megnyugodtam, hogy az évnyitóig semmi dolgom sincs az iskolával, máris új probléma vonta el a figyelmemet: A költözés, na meg persze az azt megelőző lakásfelújítás.

Egy nagyon kedves kis lakásnak estünk neki teljes erőbedobással, ami annyira lendületesre sikeredett, hogy a felújítási munkálatok majd egy hónappal tovább tartottak, mint ahogy előre elterveztük.

Miután az összes szaki és csöves kitelepült a negyediken lévő kis bagolyváramból, eljött az idő, hogy magam is kézbe vegyem új otthonomat.

Először falra másztam, mivel az egész nyaras barackszedés után, öntudatlanul is sárgabarack színű festéket vettem. Minek utána az egy vödör nem volt elég ahhoz, hogy mindent lefedjen, elindultunk utánpótlást szerezni. Ekkor derült ki, hogy beválasztottam az egyetlen olyan típust, ami az egész fővárosban nincs raktáron, legközelebb meg csak Debrecenben.

Debrecen nekünk messze volt, így kitaláltuk, hogy a dolgot narancssárga színezővel oldjuk meg, ami varázslatos módon rózsaszín lett, miután összekevertem a fehérrel. A krízishelyzetet végül anya oldotta meg, aki otthon eldugott egy fél vödör citromsárga festéket. Így lett a szobácskám (meg persze én is) barack és citomsárga. Meg egy kicsit kék is.

Az ember minden nap tanul valami újat, a leghasznosabb tudásra pedig mindig tapasztalat útján teszünk szert. Valószínűleg én vagyok az egyetlen a világon, aki fordítva tapétázta ki a lakását…

Miután a legszükségesebb dolgok felét felfúrtuk, le és elfűrészeltünk, felcsavaroztunk, felragasztottunk, leszedtük, kitakarítottunk háromszor, és a helyére tologattuk a bútorokat, hulla fáradtan elmentem zuhanyozni, majd a folyamat végeztével elégedetten konstatáltam, hogy jó ex-kollégistaként papucsban fürödtem le.

A nap zárásaként fejjel előre bezuhantam az ágyba, és ahogy azt egy új lakásban illik, végigforgolódtam az éjszakát

https://www.youtube.com/watch?v=eFjjO_lhf9c

Leveszed a szemüveged. Az élek elhomályosulnak, nem tudod, hol van a fent és lent, elméred a távolságokat, botladozó lépteiddel mindennek nekimész. Leszólítasz egy vadidegen lányt a folyosón, mert azt hiszed ismerős.

Érdekes érzés foltokat látni. Körülbelül, mintha a saját életed maszatos darabkái lennének, kesze-kusza vonalak erőltetetten összefogva, melyek mögött nem látod az összefüggést.

Most azon gondolkozol, miért vetted le a szemüveget. Ha visszateszed, látszólag minden a helyére kerül. De meddig lehet nyugodtan élni azzal a tudattal, hogy nincsenek is vonalak?

Vajon mi az, ami ilyen elképesztően ostoba gondolatokat ébreszt benned, hogy azon filozofálj, mennyire kétségbeejtő, ha foltokból áll az élet? Ha mindened megvan, semmi, de tényleg semmiben nem szenvedsz hiányt, mitől érzed, hogy valami nincs rendjén?Persze foghatod arra, hogy Arisztotelész veszett el benned. Valahol jó mélyen. Vagy egy Rousseau. Akármit kitalálhatsz.

Van egy pozitív oldala is a foltoknak. Azon kívül, hogy összemosódnak,nem tudod hol érnek véget, és örök bizonytalanságban tartanak. Nincsenek értelmezhető részletei. Ha valamiben biztos akarsz lenni, akkor tök egyedül maradtál. Vagy te. Meg a foltok. Képtelen vagy másra koncentrálni, csak abban tudsz megkapaszkodni, ami benned van.

De mi van benned? Az emberek folyton azzal foglalkoznak, kicsodák ők, mik akarnak lenni, szerepeket gyártanak, ami az adott világunkban pozitív, negatív, vagy semmilyen. Muszáj elhinnünk, hogy vagyunk valamilyenek, különben belemosódunk a környezetbe. Mindenki tudja, hogy lennie kell valaminek, hogy teljesítenie kell a kiválasztott részt. A tanárt. Az eminenst. A nyuszit. A menőt. Figyelmen kívül hagyva azt, hogy ő valójában kicsoda. 

Nincs időnk megállni, vagy nem tudunk megállni, levenni a szemüveget, és az elmosódottságban figyelni a részleteket.

Azért csukom be a szemem hegedülés közben, hogy ne tudjam, mit kell teljesítenem. Hogy elfelejtsem az elvárásokat, azt hogy mások hogyan csinálják, ki jobb nálam, milyen nem leszek soha, és milyen lehetnék, ha épp nem ilyen lennék. Nem megy ez régóta. De gyakorlom. Akkor legalább mezítláb, csukott szemmel, egészen olyan vagyok, mint én.

A foltok között egyedül csak magadban találhatod meg a stabilitást. Onnantól kezded el élvezni, hogy nincsenek is vonalak…

https://www.youtube.com/watch?v=VBDbbgUIE0I